Nincs könnyű helyzetben a tollforgató, ha Lovász Irén életéről, szakmai eseményeiről kell írnia. Olyan sokrétű, sokoldalú és igen magas színvonalú történéssort kell végig pörgetnie, amilyennel igencsak ritkán találkozik az ember.
Lovász Irén azon kevesek egyike a művészek között, akik művészetüknek gyökereit és jellegzetességeit tudományos pontossággal tudják leírni. Ugyanakkor ő egyike azon tudósoknak, akik tudományos eredményeiket, leírásaikat, az azokból következő, immár nemcsak az észre, de a lélekre és a szívre is ható kincseit igen magas színvonalon tudják bemutatni az előadóművészet eszközeivel.
Egyedülálló, nagyon különleges tehetségről van tehát szó, akinek sokoldalúsága nem ismer határokat. Évről évre, produkcióról produkcióra meglepi közönségét – a koncerttermek, a tudományos konferenciák és a könyvesboltok látogatóit egyaránt.
Lovász Irén első generációs értelmiségi, aki ennek a létnek minden nehézségével és örömével találkozott. Alföldi magyar családból származik, szülei kétkezi munkából tartották fenn a magukat. Ősei nagykunsági tanyavilágát idéző népdalok éneklése a mindennapok természetes része volt gyermekkorában. Édesanyja dalai és egész életét és művészetét meghatározták. Mindenre volt dala, „egy istenes, egy ugrós” – ahogyan az élethelyzet kívánta. A református hit is így ért el szívéig, édesanyja zsoltárainak hallgatása kapcsán.
Emlékei között fontos az a karácsony este, amikor négy éves korában szülei kézzel készítettek számára játékot, ő pedig egész estés műsorral viszonozta ezt, és először tapasztalhatta meg, hogy az énekével milyen nagy örömet tud szerezni másoknak. Énekelni mindig is szeretett, az óvónéni tanácsolta édesanyjának, hogy figyeljen erre az adottságára, írassák majd be a zeneiskolába. Ez meg is történt, klarinétozni kezdett a város kitűnő zenetanárától, Apáti Jánostól. Simon Kati nőikarába is járt, ahol hamarosan szólista feladatokat is kapott, elsősorban népdalokat énekelt egyedül.
A karvezető adta a kezébe Domokos Pál Péter alapvető moldvai népdalai mellett a híres somogyi népzenekutató, Együd Árpád gyűjteményét. Innen egyenes út vezetett a gimnazista korára már virágba boruló táncházmozgalomhoz. Figyelte, nézte, tanulta mindazt, amit ennek a remek kezdeményezésnek legnagyobbjai, elindítói és mesterei a világ elé tártak. Közben egyre sokasodtak a megmérettetések, a remek fiatal énekes indult a népdaléneklési versenyeken, amelyeken gyakran Olsvai Imre népzenetudós, Somogy nagy szülötte segítette és egyengette útját bíráló szavaival.
Lovász Irén József Attilával egy napon, április 11-én született – ez a nap mára A magyar költészet napja. Nem véletlen talán, hogy angol tagozaton szerzett érettségije után a szegedi József Attila Tudományegyetemre felvételizett, és végzett ott magyar nyelv és irodalom szakon, 20. századi magyar irodalom kutatóként. A zene itt is nagy segítőtárs maradt, az egyetemi néptánccsoport zenekarával énekelt. Énekórákat vett Szél Pálnétól a Tábor utcai zeneiskolában és zeneelméletet hallgatott a főiskolán. Már első évesen elindult a közeli Tápéra, ahol először a Mihály napi búcsúban kezdett népdalok iránt kutakodni. Ide meghatározó egyetemi mestere, Ilia Mihály tanár úr javaslatára ment, aki éppen tápéi (ahogyan arrafelé mondják: tápai) származású. Ő bátorította, támogatta és féltő figyelemmel kísérte diákként megtett első erdélyi, moldvai útjait is.
Hamarosan megismerkedett Domokos Pál Péter Moldva kutatóval személyesen is, és elindult az a szerelem, amely a mai napig is tart, azaz a személyes kontaktus, gyűjtés, tanulás a bölcs parasztasszonyoktól, parasztemberektől, akik annak a bizonyos régi világnak a még meg-meglévő tanúi, akiknek segítségével egy más életformába, élethelyzetbe nyerhet bepillantást a résztvevő.
Lovász Irén húszéves korától végez terepmunkát. Nem szereti és nem használja sem a „gyűjtés” sem az „adatközlő” klasszikus néprajzi kifejezésket. Vannak olyan dalai is, amelyeket ő talált meg elsőként, de soha nem az ún. gyűjtés mennyiségi mutatója vezérelte. A teljes ember érdekelte, az, hogy mi a dal és az ember viszonya. Azt mondhatnánk, kezdetektől antropológiai érdeklődéssel fordult az emberhez és kultúrájához.
Nemcsak dalokat keresett, a népi vallásosság kutatásában is egyre inkább elmélyedt. Néprajzos mesterével, a Kossuth-díjas Erdélyi Zsuzsannával való kutatóútján találkozott Molnár Tivadarné Tóth Margit fedémesi asszonnyal is, akinek teljes vallásosságát, imádkozási szokásait, imáit, a jóistennel való kapcsolatát elemezte. Mindezt leírta Szakrális kommunikáció c. könyvében. (Ugyanez a téma jelenik meg Irén kandidátusi disszertációjában.)
Erdélyi Zsuzsanna mutatta meg neki azt a bácskai asszonyt, E. nénit is, akinek látomásait, álmait, Istenről alkotott képét, a vele való kommunikációját írja le. De később foglalkozik a székelyvéckei jelenéssel is, amely a mai világban, a telefonok adta fényképezési lehetőségek korában, 2013-ban történt. A helyet azóta szent helyként tisztelik, mára kápolna és kálvária is épült ott.
Vallásantropológusi nyitottsággal közelíti meg és írja le egy magát médiumnak nevező budapesti nő sajátos világát is. Ő „egy mai városi, tanult nő, nagy hatáskörű és nagy hatású, szellemi közvetítésre vállalkozó specialista.” Spirituális közvetítő, aki a különböző világok között jár át és segít tudásával másokon. A vele és az általa segítettekkel való beszélgetés nyomán készült tanulmány nemcsak lebilincselő, de fontos kérdéseket is felszínre hoz. Rajtuk kívül is figyel – figyelt mindenre, amit eléhozott a sors. Megfigyelte az okos, mindenre figyelő parasztasszonyok gondolkodását, és ezt a tudást a maga tudományos eszköztárába is beépítette.
Lovász Irén ezen tudós asszonyok illetve jelenségek megismerésekor nem pusztán adatokat rögzít, de mindannyiszor próbálja megérteni, felfogni, aztán pedig olvasóinak elmagyarázni mindazt, amit ő a rengeteg adatból fontosnak tart illetve leszűr. Fontos és ritka, ám kötelező tulajdonsága ez a jó kutatónak. A székelyvéckei jelenés kapcsán pl. ezt írja legutóbb megjelent tanulmánykötetében: „Próbálom megismerni, megérteni valamennyi élményt, mert mindegyik fontos, ami a hellyel kapcsolatos. Szeretném leírni, milyen hatása van az emberre ennek a helynek, amit én merek szent helynek nevezni.”
Lovász Irén maga alkotja meg azt a kifejezést, amely ezen jelenségeket foglalja össze. Isten és ember nem mindennapi, egyirányú, mégis igen sokrétű és különleges kapcsolatáról van itt szó. „Szakrális kommunikációnak nevezem az ember természetfölötti hatalmakkal, erőkkel való kapcsolatteremtésének és kapcsolattartásának módjait.” Ez főként ima, vagyis köszönet, hálaadás, kérés vagy csak egyszerű odaadás, kontempláció. Ennek a létező jelenségnek különböző oldalait, szokásrendszerét, értelmezését vizsgálja és tanítja a mai napig is. Olyan kommunikáció ez, amelynek csak az egyik oldala nyitott, a másik oldal nem szavakkal érkezik meg. A szakrális kommunikáció verbális és nem verbális csatornákon való megnyilvánulásának elméletéről és gyakorlatáról több tanulmányt írt.
Lovász Irén első munkahelye a Nemzeti Könyvtár volt, de hamarosan a Néprajzi Múzeum múzeológusa lett. Itt találkozott Kodály és Bartók gyűjtéseivel, és itt ismerkedett meg Erdélyi Zsuzsanna munkásságával, majd vele személyesen is. A Kossuth-díjas tudóssal igen komoly munka- és emberi kapcsolatba került, tanítványa, majd szakmai munkájának folytatója lett.
A Néprajzi Múzeumot a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanársegédi állása követte. Szemiotikát, kommunikációelméletet és kulturális antropológiát oktatott itt.
E munka utolsó négy évében nyerte el a MTA Doktori Tanácsa Doktori ösztöndíját. „A néprajztudomány kandidátusa” akadémiai tudományos fokozatot szerzett. Disszertációjának címe: A szakrális kommunikáció. Népi imádságok pragmatikai, antropológiai megközelítése.
A pécsi egyetemi munka után a Károli Gáspár Református Egyetem docense lett, ma ennek az egyetemnek kutató professzora. Nemcsak kommunikációs és médiatudományi valamint kulturális antropológiai tárgyakat, de népdaléneklést is tanít. Szinte hihetetlen, hogy a mai, Z generációs fiatalok között minden évben annyi jelentkező van kifejezetten népdaléneklést oktató illetve gyakorló óráira, hogy alig férnek a terembe. Nemcsak csodálatos énekhangja, de dalainak válogatása, azok magyarázata, és Irén személyes varázsa lehet a titok nyitja.
Lovász Irén Szakrális Kommunikáció c. könyvét paradigmaváltónak véli a szaktudomány, két kiadást is megélt, sokat hivatkozott egyetemi tankönyv lett. Legújabb, Hang – lélek - hagyomány c. könyve pedig harminc év vallásantropológiai, zeneantropológiai tanulmányainak válogatott gyűjteménye.
Lovász Irén írásai - bár mindig is a tudomány magaslataiba repítik olvasóikat - sosem hagyják ott őket végül, és főként nem öncélúak. Írásmódja, fogalmazása a bensőből fakad, megélt élményekre, tapasztalásokra és a közlés fontosságának tudatára épülnek. Szeretné, ha olvasója – legyen akár szakmai magaslatokban járó szakértő, pusztán kíváncsiskodó érdeklődő, avagy a dalai által megfertőzött „rajongó”, őt hallgatni szerető, a művészetét kedvelő barát – társa lenne, ha beszélgetne vele, ha elhinné azt, amit ő maga tapasztalt, életélményként élt át.
Az éneklés mindig is fontos része volt életének. Nemcsak a szüleitől kapott muníció folytán, de gyűjtései és kortársainak előadásai is megihlették. Több zenekarral is énekelt, 1987-ben elnyerte A Népművészet Ifjú Mestere címet.
Irén éneke tiszta, minden értelemben. Pontos intonáció, tökéletesen érthető szöveg artikuláció jellemzi. Hangterjedelme szinte végtelen, a mélyzengésű dorombénektől a csilingelő szoprános ornamentikáig minden megvan benne. Átjön minden érzés, értelmezés és üzenet a hangja segítségével, a belső, saját mondanivaló is. Tudja minden szavának értelmét, és kihasználja ezek hatását.
Énekel régi zenét, kortárs zenét és fúziós zenéket is, a legkülönbözőbb hazai és nemzetközi formációkkal lép fel. Álmai megvalósítására, kreatív zenei projektjeihez több saját hazai és nemzetközi formációt alkot és működtet a legkiválóbb zenésztársakkal.
A világzene elnevezésű zenei stílus Irén fiatal korában kezdett egyre jobban elterjedni Magyarországon is. Őt is megcsapta ennek a szele. Első magyar előadóként ő nyerte el népzene/világzene kategóriában a rangos Német Zenekritikusok Díját. Ez után öt éven át volt e műfaj koronázatlan királyának, a Makám együttesnek szólistája. Mai alkotásait is gyakran sorolják ebbe a kategóriába, hiszen ehhez áll legközelebb feldolgozásmódja. Mégis, legjobb lenne Lovász Irénnek egy különálló kategóriát állítani, hiszen művészete senkiével nem hasonlítható össze.
Négy részes lemezsorozatot adott ki Gyógyító hang összefoglaló címmel, amely végig járja a hang adta lehetőségeket, a hang keltette érzéseket és gondolatokat. A részek: Női hang, Belső hang, Égi hang, Gyógyító hang. „A négy részes lemezsorozat befejező darabja, záró tétele a Gyógyító Hang c. lemez. Összefoglalása, esszenciája ez mindannak, amit a nemzeti hagyományban gyökerező, anyanyelven mondott népdaléneklés gyógyító szerepéről és kortárs felhasználásáról gondolok” – írja róla. Esszencia és összefoglalás ez a zenefolyam egyszerre. Hatalmas tudással és hatalmas szeretettel válogatott, majd mély belső átéléssel előadott énekekről van szó, remek közreműködő gárdával.
Minden lemeze siker lett, kitűnő érzékkel válogatta az azokon hallható anyagot. Lemezeinek ő maga a szerkesztője, ő álmodja meg és viszi is végig az alkotó folyamatot, maga írja az előszót és ellenőrzi az arculatot.
Irén a népzenét is meghatározza kommunikációként. A kommunkáció elmélet releváns megközelítéseit a népzenére alkalmazza, magyarázva, meggyőzően: „A népzene mint kommunikációs jelenség legfontosabb sajátossága, hogy a közösség alkot és be is fogad egyidejűleg…. A kommunikáció én-én között zajlik, de az üzenet kontextusa és kódja a kommunikáció folyamán az emberben megváltozik, az én a kommunikációs folyamat során önmaga is megváltozott: ugyanaz az én és mégsem ugyanaz. A népzenében ezt a szerepet töltik be pl. a következő műfajok: keservesek, jajnóták, balladák.”
Lovász Irén azon kevesek közé tartozik, aki egyszál hangon előadott saját műsorral az ország legnagyobb hangversenytermeit is megtöltik. Neve hívószó a népdalt és annak finom, a tartalmat segítő feldolgozását szerető hallgatók előtt.
Ennek a fantasztikus hatású és minőségű művészi pályafutásnak eredményei Irén különböző díjai, amelyeknek koronája a 2021-ben elnyert Kossuth-díj.
Éneklése során, valamint rajongóinak visszajelzéséből figyelt fel arra, hogy dalainak különös hatása van. Amikor megtudta, hogy egyes dalait szülés alatt, de más emberi, sőt klinikai alkalmakkor is „használják”, azaz hívják segítségül, tudatosan is elkezdett foglalkozni ezzel a témával. Ma már kutatja és tanítja annak okait, amit régóta érzett, hogy a népdalnak és a dalolásnak hihetetlen ereje van. Évek óta részt vesz a hazai zeneterapeuta képzésben, és magának is számos emléke van valós gyógyulásokról illetve nehézségek könnyebbüléséről, akár saját családjában is.
Éppen ezért Lovász Irén, az ország legnagyobb hangversenytermeit is megtöltő előadásai mellett Dalolókört is vezet, több helyszínen is, ahol a résztvevők belső „hangmasszázzsal” melegítenek be, majd megélve a népdalok által okozott katarzis élményt, más emberként távoznak onnan, mint ahogyan érkeztek – saját bevallásuk szerint. Nem a színpadon való megjelenés a cél itt, hanem saját belső énjük, testük-lelkük megtisztítása a nagyváros által beléjük égett társadalmi mocsoktól. Mindezt a legmagasabb szintű esztétikai értékek segítségével és egy olyan tanítómesterrel teszik, mint Lovász Irén.
Lovász Irén énekel és kutat, ír és tanít, közben elvarázsol minket, akik ismerjük, ezért szeretjük Őt. Újabban egy egészen különleges, kevesek által ismert szakterület vonzza, így ír erről: „Kutatásom középpontjában újabban az archeoakusztika áll, ez egy új multidiszciplináris terület. A szakrális terek természetes akusztikája énekes előadóként rabul ejtett – a barlangoktól a középkori kistemplomokon át a bazilikákig és a gótikus katedrálisokig. Nemzetközi konferenciákon, ahol a hang spirituális használatáról tartottam előadást, lehetőségem nyílt megismerkedni ezzel az új tudományterülettel. Most ezzel foglalkozom, ezzel kapcsolatos nemzetközi kutatásokban és konferenciákon veszek részt.” Nemzetközi kutatócsoportot szervezett egy felvidéki rotunda vizsgálatára, és ki tudja, hova jut majd el még ennek kapcsán.
Lovász Irén muzsikája egy afféle tudós asszony (a szó igazi és mesés értelmében egyaránt) tapasztalatának megosztása, egy rendkívül igényes, egyenesen a szívhez szóló, megértő, vigasztaló, tanácsot adó meleg léleksimogatás a rezgő levegőn keresztül. Ölelés bajok esetén, vagy az élet nehéz pillanataiban.
A tudós asszony énekel. Ritkaság ez, alig hihető, hogy van ilyen. A tudósok a tényeket írják le, azokat mondják el. Olyan dolgokat, amelyeket megtapasztaltak, megmértek, kipróbáltak és azok igaznak bizonyultak. Itt most egy olyan művészről van szó, aki egyben tudós is, a szó hagyományos értelmében is, azaz sokat tapasztalt, az élet dolgait önmagán átszűrte. Eközben tette, teszi, amit a régi világ tudós asszonyai is, akik tudták az írt a bajokra, kentek, simogattak, gyógyítottak, vigasztaltak.
Írásom címéül Irén egyik korai, ám meghatározó jelentőséggel bíró kalotaszegi népdalát vettem: Fellegajtó nyitogató. Lovász Irén minden tudományos és művészeti alkotásával ezt teszi. Nyitogatja a fellegek ajtaját, vagy egyenesen a fellegeket. Folyamatosan keresi a bejutást a földi, a tudományos leírások és tanulmányok világából az égihez, a művészete által bearanyozott, szeretettel és hatalmas tudással gazdagított égi világba. Ez a keresés az élete, ez művészetének és tudós gondolatainak gyökere.